Steve Vai (1960-) Pedig úgy kezdődött, ahogy majd' minden gitáros karrierje kezdődni szokott: Steve Vai gyerekkorában a rockzene legnagyobbjaiért rajongott (akkoriban Jimi Hendrix, a Led Zeppelin és Alice Cooper voltak számára a kisistenek, hiszen 1960-ban született), és maga is elkezdett tanulgatni. Középiskolai éveiben leckéket vett, egy fickótól, akit úgy hívnak: Joe Satriani (no igen, ő is benne van a legjobb háromban, vagy ötben). Hogy valamit tudott a kis Steve, az elég hamar kiderült, hiszen tizennyolc éves korában felvételt nyert az egyik legnevesebb zeneiskolába, a bostoni Berklee School of Music-ba. Diákkorában valami rejtélyes okból azzal szórakozott, hogy Frank Zappa legendásan lejegyezhetetlen és technikailag igencsak megterhelő gitárszólóit lekottázta. Egy ilyen próbálkozását el is küldte a mesternek, és hogy a feladat korántsem lehetett egyszerű, azt az is mutatja, hogy Zappát ezzel az egy gesztussal sikerült meggyőznie arról, hogy egy nem mindennapi gitárossal találkozott (bár egyelőre csak postai úton). Be is vette az együttesébe, és Vai onnantól kezdve járta a koncerttermeket, és részt vett összesen hat Zappa-lemez felvételében. (Ha végigböngésszük a diszkográfiáját, ennél jóval több Zappa-albumot találunk majd rajta, de ez azért van, mert a Zappa-ipar meglehetősen jól prosperáló üzletág Amerikában - nem úgy, mint nálunk, ahol alig ismerik az amerikai rockzene e fenegyerekét.) 1981-ben jelent meg az első lemez, amin gitározott, és 1984-ben az utolsó. Zappa nem csak kottaírói képességét ismerte el, ugyanis ilyesféle beceneveken hívta Vait, mint "gitárakrobata", "a kis olasz virtuóz". 1984-ben kezdődött meg Vai szólókarrierje a Flex-Able című albummal, melyet saját költségén jelentetett meg, és ami már megmutatta saját dalszerzői tehetségét is, noha még erőteljesen Zappa hatása alatt állt. A nyolcvanas évek nagyobbik felét Vai mindenféle hard rock-együttesekben töltötte. Ez volt az az időszak, amikor a Van Halen uralta a rockzene slágerlistákon is értékelhető eredményt felmutató részét, ötvözve a machós rockot a popzene slágerességével. Hasonló együttes volt az Alcatrazz is, melybe Vai egy lemez erejéig szállt be (egy másik virtuóz, Yngwie Malmsteen üresen hagyott helyét foglalta el). Aztán következett a Van Halenből kilépett énekes, David Lee Roth bandája; Vai gitárja hallható az Eat'Em and Smile című debütáló szólólemezen, amely 1986 egyik leginkább kelendő rockalbuma lett, és amely beemelte hősünket a legnépszerűbb gitárosok közé. A szakújságírók, vagyis a gitározás-szakértést szakmai szinten művelő emberek azóta rajonganak érte, gyakorlatilag megállás nélkül. Egy újabb David Lee Roth-lemez (Skyscraper, 1988) után egy albumnyi kirándulás következett a metal egyik klasszikus, sokak szerint máig felülmúlhatatlan bandájába: a Whitesnake gitárosaként is rögzített Vai egy albumot (Slip of the Tongue, 1989). De már készült ekkoriban a következő szólólemezre. Két kiadó is visszautasította, végül 1990-ben jelent meg a Passion & Warfare. A nagyrészt instrumentális lemez, amelyen Vai nem csak virtuozitását, hanem dalszerzői képességeit is teljes fényükben mutatja meg, elképesztő siker lett, egy hét alatt bearanyozódott, és mindenki számára egyértelművé tette, hogy Vai napjaink egyik legjobb gitárosa. Pedig nem éppen slágerlemeznek készült: "nem tudtam, mit fognak az emberek gondolni róla, csak annyit tudtam, hogy meg kell csinálnom ezt a lemezt. Bezárkóztam a stúdióba, és szabadon engedtem mindazt a zenét, ami az elmúlt évek alatt összegyűlt a fantáziámban. Igazából azt hittem, hogy nagyjából tíz darabot fognak majd eladni belőle." A kilencvenes években még számtalan albumot, köztük rengeteg szólófelvételt jelentetett meg, de egy időre úgy tűnt, hogy kikerül az érdeklődés fókuszából. A Nirvana sikere után mindent elöntő grunge, majd az azután következő új punkhullám nem éppen a virtuózokra volt kíváncsi. Ugyanakkor amellett, hogy kitartó rajongótábora mindvégig kitartott mellette, a kilencvenes évek vége újfajta elismerést hozott Vai számára: a Korn, az Incubus vagy éppen az Audioslave gitárosai egyaránt nagy példaképükként emlegetik. És nem csak amolyan elvont szinten: Vai már a nyolcvanas években az Ibanez cégnél megalkotta a saját "gitárcsaládját", a JEM 777-et (hét húrral), ami különösen alkalmas arra, hogy mélyre hangoljuk és úgy sokkoljuk vele a közönséget.